A Babonák egy cikksorozat, amelyben megpróbálom korrigálni azokat a téves mendemondákat, amelyek bizonyos nyelvi jelenségekhez kapcsolódnak, és amelyeket tapasztalatom szerint a nyelvtanulók nagy része valahonnan ismer. Ezek jelentősen gátolhatják azoknak a tanulóknak a haladását, akik a nyelvi-nyelvtani magyarázatokat megérteni szeretnék, és nem csak valahogy emlékezni rájuk. Aki most kezdi az egyes témákat feldolgozni, az inkább ne is olvassa el ezeket az anyagokat.
Babonák a szenvedő szerkezettel kapcsolatban
Nagy sajnálatunkra a szenvedő (vagy idegen szóval: passzív) mondatszerkezetek sokszor a mumus szerepét játsszák az angol nyelvet tanulók szemében – hasonlóan sok más nyelvtani érdekességhez. Minden bizonnyal a többi nyelvtani jelenség is álmumus: a hallgató, ha nem először találkozik a jelenséggel, minden bizonnyal oly sok önmagának ellentmondó magyarázatot hallott már a jelenségre, hogy logikus módon azt szűrte le belőle: ez a dolog megtanulhatatlan. Ezt viszont cáfolni látszik nagyon sokunk nyelvtudása, mely magában foglalja a szenvedő szerkezetek használatának képességét is.
Melyek tehát ezek a rémhírek?
Kezdjük egy egyszerűvel, talán ártalmatlannal. A szenvedő szerkezetek formájáról beszélve a nyelvtankönyvek néha hozzáteszik azt az elmés megfigyelést, hogy kizárólag tárgyas igék szerepelhetnek szenvedő mondatszerkezetekben, ám ez a kitétel meglehetősen fölöslegesnek tűnik. Ugyanis ha megértetted azt az alapvető és egyszerű szerkesztési szabályt, hogy szenvedő szerkezetet úgy csinálunk, hogy a cselekvés tárgyát tesszük meg a mondat alanyának, akkor ha megfeszülsz sem tudsz tárgyatlan igét passzív szerkezetbe tenni. A szabályt tehát felejtsük el, mondván hogy ez nem szabály, hanem egy nem is olyan nagyon érdekes, az alapszabályból egyenesen következő mellékes tény megállapítása. Ha felveszed a szabályok közé, azzal csak a szabályok számát gyarapítod, hogy minél szörnyűbb legyen a szenvedő témája…
A másik fölösleges, ám annál ijesztőbb nyelvtankönyvi megállapítás ez: “a nyelvtani alany egy feltételezett eredeti mondat tárgya”. Nyelvészeti vita van arról, hogy e megállapítás igaz-e. Volt idő, amikor valamire való modern nyelvész ezt vallotta a szenvedő szerkezetű mondatokról. Idővel azonban más nyelvészek kikezdték ezt a megállapítást, és ma már sokféle módon közelítik meg a kérdést.
Akárhogy is van azonban, ezek a nyelvészek azon vitatkoztak, hogy a mondat logikai, matematikai módszerekkel leírható szerkezetében hogyan lehetne előállítani a szenvedő szerkezetet egy algoritmussal. Ha valakit ez érdekel, nézzen utána a generatív nyelvelméletnek – ám nyelvtanuló hallgatóinkat semmiképp sem kötelezhetjük ilyen feladatokra. Mi több: az az álláspontom, hogy a legtöbb nyelvtanulónak semmi köze az efféle, noha fölöttébb érdekes, ám a nyelvészet bugyraiban elmerülni nem kívánó embernek meglehetősen borzasztó tudományos vitákhoz.
A fenti “szabályt” cáfoló nyelvészek egyik érve éppen az volt ugyanis, hogy a beszélő a legkevésbé sem indul ki semmiféle “eredeti mondatból”, hanem fogja magát, és kimondja a szenvedő mondatot ripsz-ropsz – anélkül, hogy bármiféle mögöttes mondatot megszerkesztene előtte a fejében. Mi több: ha megkérjük az anyanyelvi beszélőt, hogy mondja el a szenvedő mondatát cselekvő formában (azaz az úgynevezett eredeti mondatot mondja ki), erre igen sok esetben teljesen képtelen lesz. És nem csak ő: számtalan olyan szenvedő szerkezetű mondat van, aminek nincs és nem is lehet cselekvő formája.
A fenti “feltételezett mondat” szabályt tehát hagyjuk figyelmen kívül!
A használatról beszélve a nyelvtankönyvek zöme (a számomra ismerősek 100%-a) olyan szabálypontokat sorol fel, amelyek egymásnak ellentmondanak, következésképpen nem lehetnek igazak. Így például azt állítják, hogy a szenvedő szerkezet egyrészt akkor használatos, ha a cselekvő nem ismert vagy nem kívánjuk megemlíteni, másrészt akkor, ha a cselekvő személyét meg kívánjuk említeni és/vagy hangsúlyozni akarjuk (mely esetben a by prepozíciós szerkezetet használjuk). Nem kell sokat morfondírozni, hogy rájöjjünk, ezek a lehetőségek mindent lefednek. Ezek alapján tehát minden egyes mondatnak szenvedőben kellene állnia. Ez nincs így (vagyis vannak nem szenvedő mondatok is az angol nyelvben) – a szabályt tehát nyugodtan elfelejthetjük.
A szenvedő szerkezet megalkotásáról több anyagban is olvashatsz, kezdd az elsővel.
Ha kérdést tennél fel vagy ha megvitatnál valamit az anyaggal kapcsolatban, használd a fórumot!
